Buda sűrűn beépített részén, a Dunához közel áll egy kisméretű irodaház. A városkép vegyes: kortárs, modernista és historizáló épületek sorakoznak egymás után. Az utcák meglehetősen szűkek, a házak udvarai ezzel szemben helyenként meglepően szellősek. A zártsorúan beépített tömbök többhelyütt irracionálisan megnyílnak kifelé, ezáltal teret, fényt és levegőt engednek a szűk utcákba. A tömbbelsőhöz üres foghíjakkal kapcsolódó utcák, a váltakozó párkánymagasságok, továbbá a stilisztikailag heterogén utcakép az illeszkedés újragondolását teszi szükségessé. A mi épületünk is egy ilyen üres tér – ún. épületköz – mentén helyezkedik el. Tömege a szomszédos épület párkánymagasságát figyelmen kívül hagyja, viszont a tűzfal gerincvonalával egy magasságban van. A csatlakozó tűzfal mellé egyszerű hasábot terveztünk, mely az épületköz túlsó oldalán található lakóépülettel teremt kapcsolatot.
Ez a ház kinkertéglás, lapostetejű és feszes arányú. A hasáb – szünet – hasáb kompozíciója az illeszkedés új formáját teremti meg, a létrehozott egység túlmutat a szomszédsági kapcsolatok trivialitásán, sokkal inkább a lüktető városi test ritmusára épít. A ház látszólagosan egy szigorú képletet követ, mely segít a geometria következetes végiggondolásában. Az épület tömegét emeletmagasságú, sakktáblaszerűen ki- és beugró felületek teszik jellegzetessé. Az egymáson eltolt dobozok ritmikus mozgását egy belső és egy külső sík határolja. Az egymáson eltolt dobozok a sarkon átfordulnak, ez teszi igazán térbelivé a házat. Az alapképet tovább árnyalja az a tény, hogy a két különböző sík másképp jelenik meg. A külső síkra szitázott korongminta került. A minta szándékosan extravagáns, idézi a hetvenes évek popos világát. A belsőben ez a képlet irracionálissá válik, a külső logikát a belső tér arányainak szükségszerűsége felülírja. A szabályos külső egy geometrikusan szerkesztett, ám pulzáló belsőben folytatódik. Az átriumba beálló üvegdobozok egy nagyon feszes, ugyanakkor levegős térben lebegnek. Ott, ahol közhelyszerűen szükségszerű az átlátás, tömör felületek következnek. Így válik az épület a modernista transzparencia negációjává, az átláthatóság antitézisévé. Az épület átlátszósága megtévesztő: elsősorban nem a külső és a belső egybekapcsolásáról van szó, az üveg sokkal inkább az elválasztás eszközévé válik. Amennyiben elválaszt, az üveg egyéb tulajdonsága válik fontossá: a függőleges felület hatalmas tükörként a virtuális sokszorozás eszközévé válik.
