Ekler Dezső 1986-1990 között dolgozott a Makona Tervező Irodában. Ebben az időszakban tervezte a nagykállói szabadidőközpontot, amely pályafutásának fontos állomása, s amelyet az olasz építészeti sajtó nagy része eddig nem méltatott figyelemre. A mediterrán építészet, amely leginkább Olaszországban tartja magát, és amely módszerében-nyelvében soha nem távolodott el igazán a racionalizmustól és a klasszicizmustól, néhány szórványos elismerést kivéve (Ekler 1991-ben a Palladio-díjasok egyike volt) elzárkózik az ilyesfajta kifejezésmódoktól. A negyvenes éveiben járó Ekler energikusan és merészen kutatja az építés folyamatának, az építészet dramaturgiájának jelentőségét, amit a nyugati felfogás úgynevezett részvétel-elmélete még nem ismert fel, és amely az inspiráció pillanataiban és az improvizáció gyakorlatában mutatkozik meg számára. Egy olyan módszert keres, mely a végsőkig víve szélsőséges kísérletezéshez vezet: némely munkájánál – ahogy a nagykállói épületeknél is – számítások és részletrajzok nélkül dolgozik, szó szerint improvizált szerkezeti megoldásokat és részleteket hoz létre. Ezért talán nem is lehet pontosan megmondani, hogy ki is volt az egyes épületek alkotója, vajon az építész, a történelmi helyzet vagy a társadalom adott közössége? Ekler Dezső szerint az építész feladata az, hogy feltárja az emberek közösségformáló vágyait, és azt mutassa meg építészetével, amilyenné a közösség válni szeretne. Egy ilyen kevéssé szokványos építészet bemutatásánál a gyökerekig kell visszanyúlnia az embernek, meg kell vizsgálnia az építész legkorábbi munkáit is, amelyek oly elementárisan hatnak a high-tech uralma idején, s oly provokatívan egyszerűek a dekonstruktivizmus időszakában.
Nagykálló Magyarország északkeleti részén, történetileg hátrányos helyzetű régióban fekszik, a szlovák és ukrán határ közelében, Erdély szomszédságában. A város melletti harangodi kulturális tábor különböző népi hagyományokat életben tartó kulturális csoportok összejöveteleinek ad otthont. Nyaranta gyermekek és fiatalok ősi táncokat, dalokat és olyan mesterségeket tanulnak itt, mint a szövés, a fazekasság, a fafaragás, a kosárfonás, a bőrműves- és a kovácsmesterség. Ezeket a tevékenységeket a táborozók több kis épületben gyakorolják, melyeket az évek során helyi kőművesek, ácsok és mesteremberek építettek fel építészetet tanuló diákok segítségével. A közösségi épületek a következők: a tánccsűr 1986-ból, az étkező, a fürdők és a szauna 1987-ből, a kilátótorony, és a fogadóépület – 1989-es tervezés -, valamint egy textil- és egy kovácsműhely 1990-ből.
A helyet a tó előtti tisztás uralja: az épületek vizuális kölcsönhatásban vannak egymással, alakjukkal és színeikkel megelevenítik az erdei éjszakát. Éjjel az építészeti művek más megjelenést öltenek: elszigeteltségük, melyet a fényhatások tovább fokoznak, immár tökéletesnek látszik. A nem nagy méretű épületek alapanyaga akác és fenyőfa, valamint helyi mészkő. Az építés módja egyszerű és a mediterrán építész szemével nézve roppant bájos: ácsolt szerkezet, néhol kőfalazásos maggal, melyet fazsindely tető fed, ez a dinamikus metszetek és a külső tengelyek vibráló textúrája által hangsúlyozza ennek az építészetnek a totemikus jellegét. A tető fontos szerepet játszik az épületek kompozíciójában: több, mint csupán fedél, plasztikus jellege elrejti a bonyolult támasztószerkezetek szabályosságát és szimmetriáját.
Alessandro Massarente
