A „némethi evangélikus filia,” mint ez az 1721. évi április 5-én tartott tanúkihallgatásból világos, a soproni országgyűlés (1681) előtt és utána is önálló anyagyülekezet volt. A protestantizmus gyászos idején azonban ez a gyülekezet sem örülhetett sokáig vallásszabadságának, mert 1717 körül a vármegye katonái a környező falvak lakosainak segítségével erőszakkal elfoglaltak minden protestáns középületet és közvagyont. Az egyházi hivatalnokok elmenekültek, csak egy tanító maradt, akit azután mindenétől megfosztva Kapuvárra hurcoltak fogságba. Az egykor virágzó gyülekezet megsemmisült. Ezentúl az evangélikus lelkész semmiféle munkát nem végezhetett; a hívek kénytelenek voltak a plébánoshoz fordulni, s kötelesek voltak minden adót megfizetni.
Az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk értelmében Sopron vármegyében is csak két templomban engedélyeztek nyilvános istentiszteletet, ezek közül az egyik a faluhoz elég közel fekvő Vadosfán volt. A németi evangélikus lakosság miután önállóságától megfosztatott, csatlakozott Vadosfához, s egész 1783-ig oda tartozott.
1783-ban egyesülve a szilsárkányi, pásztori, pordányi és kistatai evangélikusokkal, megalakították a „Szill-sárkányi Evangélikus Gyülekezetet”. Történetük azonos a szilsárkányi gyülekezet történetével 1834-ig, amikortól iskolai ügyeit a gyülekezet maga rendezte.
1834-ben az evangélikus és katolikus gyülekezet egyezségre lépett. A község közös földjéből kaptak egy részt iskola és tanítói lakás építésére. Ezeket még ebben az évben fel is építették. „A gyülekezet hitéletéről tanúskodik az a körülmény, hogy minden családi tűzhelyen feltalálható a Szentírás, az énekes és imádságos könyv. E tény arra enged következtetni, hogy a házi isteni tisztelet még több helyen megvan. Vasár- és ünnepnapokon, továbbá advent és böjt idején tartatni szokott reggeli könyörgéseken szép számmal résztvesznek. A vasárnap délutáni isteni tiszteletek után pedig vallásos iratok, evangélikus családi lapok olvasása által szórakozik a nép egy része” – írta Karsay Imre, Karsay püspök unokaöccse, szilsárkányi lelkész.
A sopronnémetiek 1902-ben tornyot építettek, hogy legalább a harangozást biztosíthassák. Bár szerettek volna templomot is, azonban hosszú évtizedekig csak a torony magasodott az ég felé, mivel először a világháborúk, majd a gyülekezet korlátozott lehetőségei szabták meg a munkát. A kommunizmus alatt a falu lakói még csak nem is gondolhattak új templomra, vallásuk gyakorlására a közeli iskolában létrehozott imaház szolgált. Végül 1994-ben sikerült lerakni az új templom alapkövét, a munkálatok pedig 1997-ben fejeződtek be.
A csöppnyi kisalföldi település haranglába majd egy évszázada magányosan állt, mikor a gyülekezet döntése értelmében a templomocskát a telekbelsőben kívánták felépíteni. Nagy Tamás a karakteres építészeti elemet történeti értékében tiszteletben tartva bejáratként alkalmazta a boglyaformájú templomtér felvezetésében. A torony alatt átjutva az udvarhoz megnyitott átmeneti téren keresztül lehet megközelíteni az entitásában önálló elliptikusan nyújtott centrális szakrális teret. Az oltártér mögött alacsonyabb, dongafedésű szárny vezeti tovább az épülettömeget, a kiszolgáló helyiségeket magába foglalva.
A meghatározó épületforma nyerstégla falazata kosárfonás mintájára egymásba kapaszkodó téglasorokból növekszik fel a boglyaszerű cserépfedéses kupolához. A homogén külső anyagkezelés (tégla, cserép, vörösréz) a belsőben puritán fehérre meszelt falakra, vörösfenyőből ácsolt szerkezetekre és téglapadozatra vált. A nyíláskompozíció egyenletes ritmikája a bensőséges hangulatot kiegyensúlyozza: a kert felé nyíló elemek alacsonyan, a karzat alól kilépve helyezkednek el, a szomszéd telek felőli ablakok pedig magasan a kupola vállához felhúzva adnak szórt fényt. A cizellált rajzolatú fakupola míves ácsszerkezetével a centralitást hangsúlyozza, a gyülekezet összetartó erejét szimbolizálja.
Nagy Tamás így fogalmaz a templom kapcsán: „A sopronnémeti templom a meglévő, százéves harangtoronyhoz kis nyaktaggal csatlakozik, a bejáratot a torony alatt biztosítva. A templomtér elliptikus alaprajzára fakupola került, mely a belsőben barátságos atmoszférát és jó akusztikát biztosít. A belső teret két, különböző magasságban elhelyezett ablaksoron bejutó természetes fény teszi élővé, a sok fa használata – karzat, látszó ácsszerkezet, vörösfenyő bútorok – pedig meleg, bensőséges hangulatúvá. Az épület nyerstégla falazattal, cserépfedéssel, vörösréz bádogozással és natúr fenyő asztalos ill. ácsszerkezettel készült. A berendezés Göde András belsőépítészi tervei alapján különösen jó minőségben készült el. A padok, az oltárasztal, a szószék, a keresztelőmedence, a csillár és az aranymetszés szerint szerkesztett fakereszt a nemes egyszerűség jegyében született.”
Vukoszávlyev Zorán (Szakrális építészet)
