Első Pesti Takarékpénztár palotája, Budapest

Az UNESCO Világörökség részeként nyilvántartott Váci 1 épület Alpár Ignác tervei szerint épült 1911 és 1915 között. Első 105 éve során több, változatos funkciót töltött be. Eredetileg – ahogyan az az 1908-ban meghirdetett, zártkörű, meghívásos pályázati kiírásban is olvasható – a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület székházaként emelték.

Nagy mérkőzés volt 1908. év őszén, amikor nyolc magyar építész, a bécsi Ohmann és a berlini Möhring a Hazai Takarékpénztár  igazgatóságának felszólítására az intézet palotájának tervére beadták munkáikat. Építőművészetünknek hazai világában eddig nem is volt ehhez hasonló eset, hogy egy intézet tervek beszerzése végett nagy pénzáldozat árán 10 építészt szólítson sorompóba.
A pályatervek 1908. november 30-án lejáró határidőre adattak be.
A programmban foglalt ama kikötés, hogy az építendő ház az intézet üzleti helyiségeinek s igazgatóságainak befogadásán kívül a Váci-utcában jól értékesíthető boltokat s azután még bérlakásokat is tartalmazzon, a feladat megoldását nagyon megnehezítette, de tagadhatatlanul annál érdekesebbé tette és szép problémák elé állította a tervezőket.
Az intézetnek régi nagy jelentősége a helynek előkelő fekvése, a teleknek 3082 nm.-nyi impozáns mérete egy feudális  megjelenésű épületnek létesítését úgyszólván megparancsolta. Feltaláltam e feladatban régi hajlamaimnak az alapjait s annak a lehetőségét, hogy mindazon törekvésemet, amelyere ifjú korom óta reá nevelődtem, ezúttal értékesítsem.
A jó öreg Strack professzor tanított erre Berlinben. Ott az antike szellemében neveltek bennünket. De a görög művészet iránti rajongás nem csapott át azon a határokon, mely határokon az építőművészetnek túl mennie ritkán szabad. A feladatok megoldásánál nem úgy lett feladva a kérdés, hogy miképpen oldottál, volna azt meg a görögök? Hanem szokott német alapossággal elsősorban az építészet mint művészet, a köznek, a célszerűségnek szolgálatába helyeztetett, a feladatot a mai viszonyoknak, megfelelő rendeltetésében kellett megoldani s csak azután következett a második probléma, hogy a célnak megfelelő ubikációkat, tömegeket, részleteket az antike szellemben kiképezzük.
Ez volt a nagy Schinckel hagyatékának a továbbfejlesztése, a monumentális építészet tanításának egyedüli módja, amelynél nem az a lényeg, hogy a görög művészet szolgailag a mi egészen más rendeltetésű építményeinkre reá erőszakoltassék,
hanem az, hogy az a klasszikus, leszűrődött gondolkodás a terek kialakításában, a helyiségek egymásmellé helyezésében és egymásba futásában, a tömegek és részletei, feldolgozásában, a világítási források kellő mérlegelésében és elosztásában az építménybe belevitessék, mely ezáltal klasszikus lesz és marad akkor is, ha annak formai kiképzése más stílusban terveztetett. Hiszen nagy tévedés van abban, hogy az antike műemléket csupán az ő formai szépségei miatt méltatják s hogy ezért az antike építészet tanítása majdnem kizárólag a formák lerajzolására szorítkozik.
Ez a technikai tudás és az építőmesterség felismerésének nem elegendő méltánylására vezetendő vissza.
A laikus csak a formát látja s gyönyörködik a szép oszlopban, az oszlopfejben, párkányzatban, a mint egy tervpályázatnál legfeljebb a szép rajzot tudja inkább csak méltányolni, de annak, igaz voltát már ritkán megítélni.
Pedig a klasszikus építészetnek a lényege nem az architektonikus formákban van, annak erőssége az eddig felülmulhatatlan téralakításokban rejlik, melyeket művészettel, de ép úgy nagy technikai és statikai tudással alkottak meg, mint azt Rómában még fennálló részletekből elképzelni és rekonstruálni lehet.
A Michelangelo által alakított Degli Angeli templom, s a Pantheon térhatása úgy vélem minden szemlélőben felejthetetlen felemelő érzést vált ki. Hogy ezen téma fejtegetésében tovább menjek, felhozom a konstantinápolyi Hagia Sofia mesés térhatását, a középkori katedrálisok a római Szt. Péter s megannyi reneszánsz templomnak imponáló térhatását, melyek laikusoknál és építészeknél egyaránt nagyobb benyomást tesznek mint az ezen épületek külseje.
Hogy már a rómaiak, de a későbbiek is az ő épületeik belső hatására fektették a fősúlyt, az már be van bizonyítva. Tehát az építőművészetbe ők is elsősorban a célszerűség, a rendeltetés kellékét helyezték. Aki épített, az elsősorban magának épített, s nem az utcának; kivételt ebben csak a kultuszépületeknél tettek.
Miért nincsen ez így ma is?
Miért nem ítélnek meg ma egy épületet a rendeltetése alapján, hanem a külső cifrasága szerint?
Nem-e a mindenáron való, úgynevezett művészi sikernek az utcára való cipelésében van a baj? S ezen művészi síkerek kihajhászásában, különösen ha az egyéni akar lenni, nincsen határ, annak alárendelik az épület rendeltetését, s feláldozzák a város képét is. A klasszikus példák tanulmányozása reávezet a méretezés kellő figyelembevételére is, s különösen arra, hogy a házak méretei mennyire befolyásolják a városkép kialakulását.
Ebben a tekintetben Schinckel, de a követői is, Berlinben nem voltak szerencsések, de talán a szükségbeli takarékosság sem engedte meg, hogy épületeiknél nagyobb méretekre és nagyobb tömegekre törekedjenek. Befolyással volt a szerényebb dimensiónálásra Anglia, Franciaország, Belgium és Hollandiában meghonosult méretbeli takarékosság is.
Szerencsésebb kézzel alapozta meg Hansen a bécsi Ringstrasse épületeinek méreteit első építményével, az Operával szemben létesített Drasche-házzal (Heinrichs Hof). Ez irányadó lett, mert ezen méretek mögött nem illett lejebb maradni. Az természetes, hogy itt nem az abszolut méretekről van szó, amelyet az építőszabályok állapítanak meg, hanem mindig a viszonylagos méretei, értendők. Ezen tekintetben Budapest sem maradt el Bécs mögött, sőt Bécs előtt vezetett, mert az 1838-iki árvíz után a Lipótvárosban épült Hild-féle házak már előbb épültek, mint a Heinrichs Hof, azokban pedig megtaláljuk már a nagyobb emeletmagasságokat, tágas udvarokat, bejárókat és lépcsőket.
Be kár volt, hogy ezen szép példálzat a hatóságok, építők és építtetők nem eléggé tudták méltányolni. Szerencsére azok, kiknek kezére voltak bízva a nagyobb feladatok, a kellő méretezésre mégis figyelemmel voltak. Polláknak Nemzeti Múzeuma, Feszlnek Vigadóépülete, Ybl alkotásai, s végül Schickedanz építményei egyaránt megmentették a nagyobb méretezést városunknak, mely e tekintetben Bécscsel együtt első helyen és előbbre áll, mint Páris, vagy bármely nyugati város. Nagy kár, hogy a városszabályozás és rendezés nem egy lépésben haladt az építészek ezen intencióival, mi mégis csak inkább ösztönözte volna az építészeket nagyobbszabású alakításokra, s talán ezen hiba szülte a másikat, mert nem könnyen akad Budapesten hely egy monumentálisabb épület beillesztésére.
Kívánatos volna, hogy a háború után egy hatalmasabb városépítő szellem honosuljon meg közöttünk, mely közelebb hoz bennünket az ókor és a reneszánsz nagy művészi felfogásához.
Ezeknek előre küldésével jelezni óhajtottam azon elveket, melyek engem nagyobb feladataim megoldásánál vezéreltek Ehhez kapcsolódik, de eléje helyezem az épület céljának megfelelő, a rendelkezésre álló eszközök teljes kihasználásával elérhető legjobb technikai kivitelt, mert mindenképpen első sorban az épület rendeltetését akarom szolgálni s sohasem áldozom fel művészi hatás kedvéért egy bár legkisebb technikai szükségletet. Egy ház legyen a technika művészete, fejlődjék az az iparból és a műszaki tudásból s ha ezeket az építője összhangba tudja hozni a rendeltetéssel, úgy az egy művészi alkotást létesített.
Ezen irányelvei, vezettek mindig épületeim létesítésénél s azért mindig elítéltem azon törekvést, mely szerint egy ház létesítésének, kiindulása egy művészi ötlet legyen. Ilyen indítással az építmény mindenképpen elsősorban a tervező érdekeit szolgálja, ki legelől helyezi művészetét, következésképpen a várt művészi siker érdekében fel fog áldozni egyéb fontos alaprajzi vagy szerkezeti részleteket, melyek az épület tartósságára, használhatóságára vagy költségeire befolyással vannak.
Mert az építész művészete nem lehet olyan lenge, mint a festőé, ki a bármely irányban megfestett képért mindig talál még rajongót is. Az építész alkotása a helyhez, a rendeltetéshez, az anyaghoz s a pénzhez van kötve, s az épület, mint épület, nem bírhat művészi értékkel ezen kellékek kidomborítása nélkül.
És elvégre mivel minden épület a rendeltetése végett épül, tehát legelsősorban a technikai és a praktikum követelményeknek kell megfelelnie, s csak ezután lehet annak a művészi értékéről szó és megint csak abban az esetben, ha az, amit művészi ihlettel bele akarunk vinni, a szükséglethez hozzásimulva annak lelket ad.
Tehát az ipari munkába, a technikai tudásba kell belevinni a lelket, hogy az a munka a maga fönségében az ő erejében megelevenedve ott álljon a szemlélő előtt s megmondja minden kalapácsütésnek a jelentőségét, hogy tiszteletet követeljen magánal, bárki előtt. Ipari és technikai magasabb qualitás nélkül egy épület nem lehet művészi, az épület fogalma már eleve kizárja a pongyolaságot s itt kell, hogy elváljanak útjaink a többi művészetek útjától, mert a míg a képzőművészet két más birodalmában egy vázlat a legnagyobb művészi értékkel bírhat, az épületnél, mindig jól kell megépítve lenni, tehát annak fundamentumait az ipar és a technikai tudás kell, hogy képezze.
Még a középkorban ez volt a felfogás, annak építészeti remekei a mesterségből fejlődtek, de még a festők és szobrászok is iparosokból lettek, pedig még sem lehet a középkor művészetét kevésbbé értékelni, mint a magunkét. S milyen szép és természetes volt a fejlődés menete, amikor a szorgalmas, becsületes iparos látókörét a tanulás és tudás fényével bevilágítja, hogy biztos lépésekkel, de öntudatlanul abba a világba jusson, amelyben a művészet Darnassusa honol.
Az ókor és középkor építőmesterei a szó teljes értelmében az ő munkatársaik között éltek, ők voltak az iparosai, barátai és vezetői. Ők voltak az elsők a munka megbecsülésében, az ipar fejlesztésében, ezért tudtak hiányosabb eszközökkel is bámulatos nagy dolgokat alkotni. Miért kellett ezt mind kiforgatni?
Miért nevelünk mi országszerte minden iskolában szerencsétlen művészeket, kik ha elkésve veszik észre csalódásukat, elkeseredett szívvel tanulnak mesterséget, hogy kenyerüket megszerezzék.
Miért akar az építész, ki szellemi munkájának helyes felfogásával és irányításával százával foglalkoztatja az iparosokat, elsősorban művészi babérokra törekedni, még mielőtt a sok-sok család boldogulására, az ipar és technika fejlesztésére s ebben az országnak gazdasági előbbrevitelére törekednék.
Miért kellett még a józan ipari munkát is művészeti fikcióknak alárendelni?
Mert kiléptünk abból a keretből, amelyben az ókorban és középkorban voltunk, az iparosmunkatárs barátaink köréből egy magasabbnak vélt piedestálra törekszünk, művészek akarunk lenni, mindenáron!
De vigyázzunk! Ezen az úton nem leszünk építőművészek az ipar és technikával való lelkes kapcsolat nélkül soha!
A mi művészetünk legyen egy közös fönséges teremtőmunka. Az egyik faragja a követ, a másik lelket lehel belé, egyforma lelkesedéssel, s azután majd beszélnek azok.
Vigyázzunk, mert a házakat nem lehet levenni a falról, mint egy képet. Megmondotta már Goethe: „A legnagyobb butaság az, amely épült.”
Ezekben elmondottam nézetemet az építésről, és tettem azt azért, mert talán a Hazai Takarékpénztár palotája lesz az utolsó nagyobbszabású építményem. A most dúló rettenetes háború, mely a fehér embernek, akik a világ kultúráját teremtették, örök szégyene marad, és mely úgyis megnehezítette és késleltette a palota befejezését, az ő szomorú következményeiben nem egyhamar fogja lehetővé tenni, hogy hasonló kiállítású épületek épüljenek.
Hogy mennyiben feleltem meg ezen kifejtett elveimnek, azt a mellékeli tervekből mindenképpen nyilvánvalóvá tehetem, azután pedig meggyőződhet az épület megtekintéséből.
Tájékoztatásul a következőket akarom feljegyezni: A tervezésnél különös tekintettel voltam arra, hogy az épület különböző rendeltetésű helyiségei egymás üzemét meg ne zavarják.
A váciutcai boltoknak hátsó kijárói a tak.-pénztár üzeméből kikapcsolt s a Türr-lstván-utcai bejárón át hozzáférhető udvarokba vezetnek.
A harmadik emeletre helyezett bérlakásokhoz ugyancsak a takarékpénztártól teljesen elkülönítve a Türr-lstván-utcai bejárón s a Deák-ferenc-utcában a telek határa mentén elhelyezett mellékbejárón át lehet jutni.
Ezen nevezett két bejáró között elterülő nagy területen van a földszinten a bank pénztárterme a kapcsolatos helyiségekkel elhelyezve, melyhez, valamint az I. és II. emeleten levő igazgatósági helyiségekhez a Deák-Ferenc-utcából egy közös bejáró vezet.
A pénztárhelyiségek elrendezése az eddigi szokásoktól eltérő, a mennyiben a közönség számára egy másodvilágítású terem, a tisztviselők, számára egy közvetlen felülvilágítású udvar létesíttetett. Ezen elrendezésem bővebb fejtegetése végett ráutalok a „Magyar Építőművészet” XII. évfolyamának 1914-ben megjelent 9-10. füzetére, melyben a Magyar Átalános Hitelbank palotáját ismertetem.
Tervem készítésénél eltekintettem a nagyobb lépcsőház tervezésétől, mert először is ezen célra a földszinti terület tetemes megcsorbítása nélkül nem adódott elég hely, de főleg azért, mert egy lépcsőháznak térhatását művészietlennek tartom, mely azonfelül a szabadon vagy alátámasztott emelkedő lépcsőkarokkal minden látogatóban kényelmetlen érzést ébreszt. Nagy hibája a lépcsőháznak az, hogy a közlekedési központot az összes emeleteken egy és ugyanazon helyre követeli, hogy az alaprajzok főelrendezése még azon esetben is egy és ugyanaz kell, hogy maradjon, ha az emeleteknek egészen eltérő rendeltetése van s hogy térhatása csakis az utolsó emeleten fejleszthető ki, mely alaprajzi és térbeli nehézségei, mellett több emeletsoron keresztülvezetve a használatban fárasztó és deprimáló érzést szül.
Ezen felsorolt kifogásokat elkerülendő egy tágas, egyenes lépcsőszakaszon megyek a fél emeleten létesített lépcsőcsarnokba, mint forgalmi központba. Onnan félfordulattal a Váci-utca felé fölfelé vezető, megint egyenes szakaszon az épület  középpontjába helyezett nagy lépcsőcsarnokba, amelyből teljesen elkülönített utakon érünk, az igazgatósághoz, a vezérigazgatóhoz, az ügyvezető igazgatókhoz, titkársághoz, levelezéshez s ismét egy külön lépcsőn a II-ik emeleten levő hivatalokhoz. Kiküszöbölöm az unalmas, szűkös lépcsőjárást s folyton váltakozó perspektivák benyomása alatt vezetek a második emeletre, emeletenként a jelentőségnek megfelelő terjedelmű és kiképzésű csarnokokat létesítve.
Az első emeleti lépcsőcsarnok az épület hossztengelyében van, a melyhez merőlegesen szigorú akadémikus elrendezéssel oda símul az igazgatósági ülésterem s melyből kiinduló kétoldali szimetrikus elrendezés az épület belsejében a könnyű eligazodást biztosítja.
A belső helyiségek a vesztibül és a pénztárterem kiképzése kizárólag nemes anyagokkal történt. A bejáróban hazai vörös siklósi, gyűdi és részben salzburgi és svéd márvány, a pénztárteremben és a pénztár udvarában különböző salzburgi márványfajok a pillérei-, erősebb hangsúlyozása végett olasz Giallo da Siena márvány alkalmaztatott.
A feljáró lépcső oldalfalai francia Escalette márványból valók, az elsőemeleti lépcsőcsarnok falai magyar rusztikai márványnyal burkoltattak, a siena márványból készült liszenákkal tagoltattak, ugyanott a lábazat, valamint a lépcsőkorlát siklósi szürke és a sienci márványból készült. Ezen megnevezett helyiségekben a színhatás kiegészítésére és fokozására metlachi mozaikpadló rakatott.
A homlokzatok kiképzésénél kiindulási alapul a monumentalitás utáni törekvés mellett ama feltétel szolgált, hogy a Váci-utca mentén jól értékesíthető, nagy üvegfelülettel bíró bolthelyiségek létesíttessenek. Ezen törekvés végeredményben a becsbő! importált azon nem szerencsés megoldáshoz vezet, hogy vékony vaslábakra helyezik a fedő emeletek kőépületét. Keresve a két ellentét közötti megoldást, megint csak az öreg Palladio rendszerében találtam meg a kiútat, hogy monumentális méret, erőteljes árnyékhatás és tagolással a legminimálisabb pillérek mellett architekturámnak a földszintben a járdáig levezetett bázist létesíthessek. Ezen az alapon épültek a homlokzatok a motívumok lehető legnagyobb takarékossága mellett a tordamegyei hidasi bányái, köveiből.
Nagyon is megemlítésre méltó az első emeleten levő igazgatósági ülésterem, az igazgatói szobák, a foyer és az előszobáknak tölgyfatáblázatokkal való kiképzése és bebútorozása, valamint a pénztárterem bebútorozása. Mindez Faragó Ödön tudásának és művészetének a produktuma s soká fogja a tervezőnek, valamint a magyar műiparosságnak magas fejlettségét s minden dícséretet felülmúló törekvését hirdetni s mindenha hirdetője leszen a Pesti Hazai Takarékpénztár vezetősége áldozatkész és fennkölt gondolkodásának is, melylyel a magyar építő- és műipart ezen ritka diadalhoz juttatta.
Hogy a közreműködő művészek sorát kiegészítsem, ezen a helyen fejezem ki köszönetemet Maróti Géza szobrásznak ki az épület külső és belső szobrászmunkáit nagy tudással és ízléssel megalkotta s Róth Miksának, ki gyönyörű üvegfestményeivel és mozaikjaival remekelve fokozta az interieur összszínhatását.
A histórikus kedvéért feljegyzem, hogy az építést 1911. évben kezdettük meg s hogy annak befejezése a bekövetkezett háború miatt elkésve, 1915. tavaszára eltolódott. Megemlítem, hogy a takarékpénztár igazgatóságának nagy elismerést érdemlő gondossága következtében az összes hivatalok a legnagyobb kényelemmel lettek berendezve, az alagsorban levő tresszorok s azzal kapcsolatos helyiségek bőséges terjedelemben létesíttettek s különös gondossággal szellőztetnek, a közönség számára elkülönített diszkrét hozzájutással pazarul berendezett safe depositok s azokkal kapcsolatban elkülönített fülkékkel ellátott safe szalon létesült. A padlás soron nagy terjedelmű levéltárak s a tisztviselők számára, valamint a szolgaszemélyzet részére elkülönített ebédlőhelyiségek épültek, melyek az udvari traktus fölött létesített nagy terraszra nyílnak, hogy nyár idejében az étkezés üdüléssel kapcsolatosan a szabadban történhessék. A házban levő szolgaszemélyzet kényelmes, egészséges lakásokat kapott, minden helyiségnek központi fűtéséről és szellőzéséről gondoskodás történt s hogy az épület olyan elrendezésű, hogy a félemeleti helyiségek, valamint a III. emeleti lakások bármikor könnyű szerrel az intézet kibővítésére felhasználhatók.
Az építés költségei eddig még nincsenek pontosan megállapítva, de hozzávetőleg 7.5 millió koronát fognak kitenni, mihez a berendezés és teljes bebútorozás címén, még 1 millió korona hozzászámítandó. Az építő és berendező munkákat a következő cégek végezték: (…)
(…) Ime egy légiója a férfiaknak, kik egyénileg s jóhirűségüknek egész súlyával és tapasztalataival közreműködtek azon, hogy az a sok száz munkáskéz kedves munkatársam és irodám vezetőjének, Haaber Károlynak mindig jóindulatú s végnélkül kötelességtudó buzdítására csak azon gondolatnak éljen, hogy a közös munkát siker koronázza. Hogy megbízóink által előlegezett bizalomra érdemesek legyünk.
És ezt elértük közös jóakarattal, közös lelkesedéssel, mesterségünkben önmagunk megbecsülésével.
Ezt köszönöm meg mindnyájuknak, s kívánom, hogy a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület ezen új otthonából áldás áradjon a nemzetre és az intézetre.

Budapest, 1916. január hava.
Alpár Ignác
Magyar Építőművészet (1915. 13. évf. 5-6.sz.)