A Laposa-Pince borai az ezredfordulót követően „Bazaltbor” vagy Bazaltbor márkanéven váltak ismertté a magyar borivók körében. Termőhelyeik csak a bazaltdombokon – Badacsonyban, Somlón, a Szentgyörgy-hegyen és Csobáncon – találhatók, ennek köszönhető a borok jellegzetes ásványos aromái, amelyek tükrözik terroorjukat. A pincealapító atya, Dr. Laposa József tájtervező és fia, a jelenlegi vezető Bence ma több mint 20 hektárról szüretelnek hazai és nemzetközi fajtákat, többek között Szürkebarátot, Juhfarkot, Olasz- és Rajnai Rizlinget vagy Kéknyelűt. A pince piacra lépése és dinamikus növekedése a technológiai és turisztikai területek bővülését is eredményezte. A fejlesztés során a léptéknövelés mellett építészeti és szőlészeti szinten egyaránt cél volt a bazaltbor készítésének és bemutatásának korszerűsítése, fenntartása.
A borászat az előző, Badacsony déli oldalán működő családi pincéből költözött le a domb lábára, Badacsonytomajra. A régi pincészet felszabadításával vendéglátó/kóstoló részleg és ehhez kapcsolódóan egy kis szálloda is épül a telken, kiemelve az onnan nyíló rendkívüli balatoni panorámát. A szőlőtermesztést és a pihenést szolgáló felső régiók és az alsó borászati feldolgozó a domboldal szőlőterületeinek revitalizációjával, rekultivációjával kötődik össze. Emellett a megépítendő borút vagy tanösvény is ezt a szerves kapcsolatot fogja bemutatni.
Az egész régió a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, míg a borút felső szakasza inkább a természeti tájhoz tartozik (valamint a művelt és teraszos szőlőhegyekhez), az alsó telephelyen található feldolgozó épület pedig a város egyszintes szabadon álló stílusa. Míg az urbanizációs folyamat csak az elmúlt évtizedekre jellemző, addig a Balaton-felvidék szőlőtermesztésének (jellegénél fogva alapvetően gyökerezik) általában inkább a természethez kell kapcsolódnia. Fontos kérdés tehát, hogy milyen formai módszerrel kezelhető a környezetéhez képest viszonylag nagy méretű épület. Az egyetlen referenciapont csak a szőlő földhöz kötött építészete (présház és támfal), valamint maga a természet lehet.
A program eredményeként a földhöz kötöttséget szó szerint kell érteni: az építkezés a gravitációs elv mentén lefelé történjen, hogy a szőlő csak a legszükségesebb eljárásoknak legyen kitéve. Így a szőlőültetvény teljes területének csak egynegyede van a föld felett, a többi a domb gyomrában található.
Ezen az alapon nem dolgozhatunk hagyományos értelemben vett építészeti eszközökkel, formákkal, szerkezetekkel, világos építészeti(tektonikus) illeszkedésekkel, ugyanakkor nem is utasíthatjuk el őket teljesen. A szőlészeti épületnek modellszerűnek kell lennie, de a hierarchikus szervezeti felépítés nem kizárólagos tényező ebben.
A geometriai modellben két alapelem – a présház szimmetrikus oromzata, zárt tetőabsztrakciója és a bazalt pillérek-rétegek hatszögletű idealizált keresztmetszete – új rendszerré kapcsolódik össze, ami egyben emlékeztet a mindkét hivatkozás. Az alapelemek – mint a felszínre törő bazaltsávok – szabadon futnak, minden olyan irányba, ahol nincs akadály; néha elválnak, néha csatlakoznak. A geometriai alapelemek (keresztmetszetek) méretei változtathatók, így egymásba folynak, helyenként a talajból felemelkednek és torz felületet biztosítanak a tetőn.
Az épület összefüggő panelelemekből áll, amelyeket monolit látható betonként öntöttek. Ennek semlegessége, merevsége elsősorban a belső terekben és azok kapcsolatában mutatkozik meg. Két helyen volt szükség a makett öltöztetésére, így a másodlagos ornamentika kiegészítésére: a külső találkozásnál és a pincerésznél a hordós érlelésnél. Előbbinél a mintaszerűség elvét követve hiányzik a homlokzatok és a tető megkülönböztetése; homogén burkolatukat előregyártott finombeton burkolólapok alkotják, körülöttük enyhén átalakult szőlőtőkék másznak és csavarodnak. A belső terek természetes megvilágítása esetén a vasbeton modellben a szalagokat a geometriáját követve könnyű szerkezettel és üvegburkolattal, a burkolólapot pedig perforált fémlemezzel helyettesítették. Ez utóbbin természetesen ugyanaz a szőlőminta folytatódik, egységes felületté húzva. A másik dísz a belsejében, a pince legmélyebb ágában található. Bár ez a tér hosszanti jellegű, hordó alakú, mint egy hagyományos pince, a tengelye többször megtört, szerkezete a modell részeként vasbeton. Ezt a hajlított-tört felületet a hagyományos pincékre jellemző téglaréteg fedi, de nem a tektonikus rend és a téglakötés elve szerint, hanem átlósan, szőtt szövetként jelentkezve.
A modellen belül a szerkezeti rend és a terek sorrendje függőleges és horizontális értelemben is követi a borkészítés folyamatát. A feldolgozó épület egy inkább ipari jellegű technológiai szárnyból és egy téglaborítású, érlelési/tárolási funkcióval rendelkező pinceszárnyból áll. A két rész egyidejűleg alaprajzilag el van választva és valóban egy épület két szárnyát alkotja. A pincesort több mint öt méter vastag talajréteg borítja, melynek csak a bejárata emelkedik a talajszint fölé. A technológiai szárny három szintje közül csak az egyik föld feletti, a maradék kettő a föld alatt van, a legalacsonyabb szintről a pinceszárnyba lehet bejutni. A gravitációs rendszer szerint a szőlő feldolgozása nulla szinten, az épület közepén, talajszintű csatlakozásokkal történik: a bogyók szelekciója és leválasztása után a szőlő a padlóba süllyesztett befogadó edényekbe vagy tartályokba kerül. Innen jut tovább az általában egy szinttel alatta lévő mobil présbe, majd egy szinttel még mélyebbre, most must formájában, a fermentációs acél edényekbe vagy az erjesztő- és érlelő hordókba. Ez a központi rész kétszintes, és egy padlónyíláson keresztül közvetlenül kapcsolódik a fenti feldolgozótérhez. A sajtó a légtérben felfüggesztett portálon mozog. A függőleges közlekedési mag is ebben a nagy térben található, lépcsőkkel és teherlifttel. A gravitációnak megfelelően az alsó szinten a vörösboros hordós érlelés, a pinceszárnyban pedig a fehérboros érlelési hordók találhatók. A hordókból kilépő bor a kifejlesztett szivattyúrendszeren keresztül a nulladik szinten jut el a palackozóba, ahol a bor a teherlift segítségével visszakerül a mélyebb szintekre. Négy palackos érlelő szoba áll rendelkezésre, amelyek mérete és klímája eltérő.
A talajszinten a technológiai szárnyban két külön bejárat található a szőlő fogadására és a palackok szállítására. A feldolgozó és címkéző-tároló tér ennek megfelelően mögöttük van. A déli irányú, palackos érlelésnek is helyet adó, pinceszárnyhoz kapcsolódó, kétszintes fogadótérbe az út felől és a Balaton felől is be lehet jutni: ide várják azokat a vendégeket, akiket maga a borkészítés is érdekel.
A látható betonburkolat támogatja a belső terek egységes figyelembevételét, amely a valóságban független a benne zajló funkcióktól. A bemutatott berendezés jellegzetesen technológiai, így a tárgyak (tartályok) vagy az oldalsó csőszerelvények és a hozzájuk illő „ipari megjelenésű” világítótestek egységesen rozsdamentes acélból készülnek. Minden beépítés a szerkezettől elkülönítve és összeszerelve történik, a modell geometriájának és a tetőgerincnek az irányát követő igazítással. Ehhez a koncepcióhoz illeszkedik az épületen végigfutó hornyolt elszívó is, amely eltávolítja a folyadékokat a szilárd, csúszásmentes epoxi padlóburkolatból, amely könnyen tisztítható, ugyanakkor ellenáll az ipari és tisztítóvíznek, valamint vegyszerek. A legfelső emeleten olyan másodlagos egységek találhatók, mint a szociális blokk, a laboratórium és a gépészeti terek. A külső légtechnikai egység és az aggregált technológiai hűtési rendszer a központi maghoz közel, bár még kívül és a nyugati fal mentén került elhelyezésre, a belső szinttel azonos magasságban, ugyanakkor a talajhoz képest süllyesztve.
A borfeldolgozó 2011 februárjában megnyerte az egyik legrangosabb nemzetközi építészeti portál, az ArchDaily „Building of the Year 2010” versenyét, ipari épület kategóriában. Jelenleg Pátzay Fogadóház és Borterasz néven működik.
