Szent István-bazilika, Budapest

A Szent István-bazilika és az előtte elterülő tér sokáig a városon kívül helyezkedett el. A törökök kiűzését követően Pest csak nagyon lassan tért magához. Akkoriban a város határa a mai Kiskörút mentén haladt, és a Bécsi utca vonalában véget is ért. A határ tényleges fizikai építményt, megerősített városfalat jelentett, amelyet számos helyen kapuk szakítottak meg. A 18. század első évtizedeiben kezdődött el a város népességének rohamos növekedése. Az egyre növekvő lakosság ellátásához a városfal túloldalán mezőgazdasági növényeket kezdtek termeszteni. A gazdálkodók, hogy a földjeik közelében éljenek, házaikat már a városfal külső oldalához építették.
A 18. század végére a zsúfoltság és a rendszeres vásárok mérete elengedhetetlenné tette a városfalak és kapuk bontását, illetve a város északi irányba (mai Bécsi utcától északra) történő terjeszkedését. A terület fellendülését az 1787-ben létesült hajóhíd is segítette, amely közvetlen elérhetőséget tett lehetővé Budával és a Dunántúllal. A területet kezdetben Újvárosnak, majd 1790-től – II. Lipót koronázásától – Lipótvárosnak nevezték el.
Az új városrész központja (a Szent István tér elődje) a Lipót tér volt, amelyet a városvezetés különböző célokra bérbe adott. Itt működött 1787 és 1796 között a Hecc Színház vagy korabeli német nevén Hetz-Theater, a 18. század végi Pest állatviadalok céljára szolgáló épülete. A kétezer férőhelyes „amfiteátrumban” oroszlánok, medvék, farkasok, szarvasok, ökrök és bikák szerepeltek rendszeresen az előadásokon, amelyekkel a heccmester vagy a rájuk uszított vérebfalka küzdött élet-halál harcot. A pesti népnyelv a Hecc Színház után csak „Hecc térnek” vagy „Vadvita térnek” hívta a Lipót teret. A fából készült építményt 1796-ban a városi tanács – tűzveszélyességre hivatkozva – bezáratta. Egy gazdag pesti polgár a bezárt épületet átalakíttatta, ahol kovács, suszter, csizmadia, bognár és bodnár műhelyen kívül számos más mester boltja is helyet kapott (még pálinkafőző is volt). Igazából Pest első bevásárlóközpontja létesült a téren.

Lipótváros befolyásos és mélyen hívő polgára, Zitterbarth János hamarosan kis, díszítésektől mentes falusias templomot építtetett saját tervei alapján a műhelyek közvetlen szomszédságába. A hívők száma csakhamar megtriplázódott, így 1817-ben mintegy ezer hívővel megalakult a lipótvárosi plébánia, és ezzel felmerült az igény arra, hogy Lipótvárosnak saját, komoly plébániatemploma legyen. Ugyanakkor az Isten házának tényleges megépítésére az 1838-as nagy pesti árvíz szolgáltatott indokot. A mai Szent István tér közepe egy kis, természetes kiemelkedést képezett a sík pesti területen, amelyen több száz lakos talált menedéket a víz sodrása elől, amíg csónakokkal kimentették őket. Az árvíz túlélői fogadalmi adományokkal támogatták, hogy csodálatosnak vélt megmenekülésük helyszínén templom épüljön.
1845-ben Hild József, a magyarországi klasszicista építészet mestere (többek között a Nemzeti Múzeum és az Esztergomi bazilika tervezője) kapott megbízást a tervek elkészítésére. A földmunkákat már 1846-ban megkezdték, de a folytatás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc miatt megtorpant. 1849-ben a Budai Vár helytartója, Hentzy császári és királyi generális a rebellis Pest magyar lakosságának megfélemlítésére szétbombázta a város nagy részét. Ekkor szenvedett súlyos károkat a bontásra ítélt Zitterbarth-féle templom is. A Hild elképzelései szerinti klasszicista stílusú templom alapkőletétele 1851-ben volt, azonban Hild József csak 1867-ig vezethette az építkezést, mivel ekkor az Úr magához szólította. Hild halálát követően derült ki, hogy az építőanyag minőségében és a kivitelezésben is súlyos hibák voltak. 1868. január 22-én a már felfalazott kupola – a féloldalas terhelés és a pillérek egyenlőtlen süllyedése miatt – beomlott, pontosan akkor, amikor a főváros ellenőrző bizottsága megszemlélte az épületet. A gondviselésnek hála a kupola beomlása nem követelt emberéletet.
Az építési tervek átdolgozására és a munkálatok folytatására a historizáló építészet magyarországi mesterét, Ybl Miklóst kérték fel, aki neoreneszánsz stílusban dolgozta át a terveket és 1891-es haláláig ellátta a művezetői feladatokat. A díszítőmunkálatok és az épületbelső végleges kialakítása 1905-re készült el. A templomot 1905-ben szentelték fel, a zárókő elhelyezésére pedig őfelsége Ferenc József magyar király jelenlétében került sor 1906. december 8-án. Noha az eredeti szándék szerint az új templom Ausztria védőszentjének, Szent Lipótnak a nevét viselte volna, még elkészülte előtt, a millenniumi ünnepségek kapcsán, 1897-ben az érseki főhatóság Szent István király védelmébe helyezte. Hivatalosan azonban csak jóval később, 1931-ben emelte XI. Piusz pápa „Basilica minor” (kis bazilika) rangra a templomot, és az 1938-as Szent István-emlékév óta hívják Szent István-bazilikának.
A 8-10 ezer ember befogadására alkalmas, görögkereszt alaprajzú, 4147 négyzetméter alapterületű templomot 96 méter magas kupola koronázza. A templombelsőt Than Mór, Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Lotz Károly és Feszty Árpád mozaikjai, képei, illetve Stróbl Alajos, Fadrusz János és Ferenczy Béni szobrai díszítik. 1987 óta a Szent Jobb-kápolnában őrzik Szent István király jobb kézfejét.